Mikor/Mitől vagyunk felnőttek?

Az egyik, jogilag már bőven nagykorú fiamnak egyszerű kérdést tettem fel: Mit gondolsz, mikor vagy felnőtt? Először csak nézett rám, nem igazán értette miért éppen ez iránt érdeklődöm.

Amikor 18 éves volt, nem felejtette el tudatosítani bennünk, hogy ő már felnőtt. Belátta, hogy nem teljesen gömbölyű a dolog, hiszen még tanult. Most is szóba került a 18 éves kor, bár ezt most gyorsan elvetette.

A következő válasz a pénzkeresetről szólt, arról, hogy elég pénze legyen az önálló életre.

Egyszer már ezt is kipróbálta, összeköltözve albérletbe a barátnőjével. Másfél év után visszajött a „mamahotelbe”. Nem a pénz volt a gond.

Az is igaz, hogy ma már egy tehetséges, a számítópégek világában jártas, jogilag kiskorú gyermek is összeszedhet sokkal több pénzt, mint szülei a hagyományos munkahelyeken. Ettől még ő sem felnőtt.

Több válasz nem jutott eszébe. A kérdés még mindig ott lebegett:

Mikor és mitől vagyunk felnőttek?

A válaszom: akkor vagy felnőtt, ha Te vagy az utolsó.

Teljesen ledöbbent, kikerekedett szemekkel, értetlenül nézett rám. Nem értette.

Pedig teljesen egyértelmű (számomra): ha már nincs mögötted senki, aki megcsinálja azt, amit Te nem végeztél el, akkor felnőtt vagy. Ha nem etetted meg a kismacskád, mielőtt elmész dolgozni, tudod, hogy ott vagyok és nem hagyom éhezni. Ez csak egy példa, lehetne ez a takarítás, a mosogatás, a mosás és sok minden más. Mindig van valaki mögötted, aki tudja, hogy ő az utolsó a sorban.

Erről szól a „mamahotel” is. Magában foglalja a felelősségvállalást, a kényelmet, a feltétlen szeretetet.

A fiam egy darabig még csendesen üldögélt a fotelben, majd ennyit mondott: igazad van.